Nem alszom jól mostanában. Mindegy, mi az oka, egyelőre szerintem nem tudom megoldani. De rajta vagyok. Türelemmel.
Tegnap felébredtem éjfél előtt pár perccel – ezt onnan tudom, hogy ránéztem a telefonomra, mennyi az idő. Láttam, hogy van egy Viber üzenetem, sajnos megnéztem. A főnöknőm tájékoztatott, hogy nem tud utalni nekem, mit változtattam meg? Hát mondom a nevemet, másfél éve… De az nem akadály, ha eddig átjött.
Írtam már róla a Pringles chips kapcsán: ő az egyetlen ember az életemben, akinek szerintem fizikai fájdalom végig nézni azt, ahogy megváltozom. Ez a névváltoztatás tette be nála a kaput teljesen – képtelen elfogadni, ami azért vicces, mert kurvára nem róla szól, hanem rólam… 😀
Olyan hat-nyolc hónappal ezelőtt megkérdezte, hogy a bankszámlámon is megváltoztattam a nevem? Mert ő még mindig a régi nevemre utal… Ott is felmerült bennem a kérdés, hogy ez tényleg ennyire hülye? Tényleg. Ennél szánalmasabb már csak azt volt, amikor a kolleganő megkérdezte, megyek-e osztálytalálkozóra, mondtam most nem. Nem akarok magyarázkodni az új nevemről. Főnököm, mert neki bele kell szólnia mindenbe: -Hát miért nem a régi neveden mutatkozol be?!
[tücsökciripelés] –> Gondolatban két konyak meg egy presszókávé be a konty alá húzóra.
Szóval ott tartok, hogy éjfélkor letöltöttem a nyugtát az utolsó, novemberi utalásáról… Még mindig a régi nevem volt odaírva, ami meg sem lepett, mert majd egy éve említette, de a keresztnevek fel voltak cserélve… A setétben a kezembe temetett arccal ültem tovább az ágy szélén a telefon kijelző fényében, közben hallgattam az Ember horkolását, legalább Ő jól alszik… Én meg azon agyaltam, hogy ennek a nőnek kajak nem számítok. Semmit. Nincs se tisztelet, se szeretet, bár utóbbi nem érdekel, nem kell szeretni. De hogy valakinek keccsölök nyolc éve és még a nevemet sem képes helyesen leírni, az meredek.
Az előzmény annyi, hogy felküldtem egy kérést az Ősanyáimnak pár napja – másoknak ez a jóistent jelenti, nekem meg Őket… Szóval a kérésem az volt, hogy kezdjenek már valamit ezzel a beragadt szituval az életemben, ami a munkahelyem, mert kifogytam az ötletekből, hogy hol keressem azt a rést, amin keresztül átslisszolhatok egy szebb helyre, ugyanis zsibbadt erekkel és lábakkal állok azelőtt a megálmodott világ előtt, aminek a kapui két és fél éve már, hogy csösznek kinyílni. A barokkos körmondatokat meg imádom: D
Persze, mondhatod nem is ők segítettek, meg csak véletlen. Ültem az ágy szélén, éjfél már elmúlt és azon agyaltam, hogy voltam képes másfél évig rugózni azon, hogy ismerjen már el, fogadja már el Helgát, lássa már, mennyi munka van emögött a név mögött, mennyi sérülés, karc, seb, fájdalom, vér és könny… MIÉRT?! Miért volt fontos, hogy elfogadjon? Ki ő? Mi ő? Mibe ült bele a lelkemben, hogy ezt hagytam? Súlyos sérüléseket szereztem gyerekkoromból, ez itt is tökéletesen látszik. A sötétben is. Az ágy szélén ülve is. Aztán bevillant, hogy az sem teljesen normális, hogy ezen gondolkodom alvás helyett.
Aztán történt valami. Most először nem lettem tőle ideges. Mosolyogtam. Bele a sötétbe. Ugyanis rájöttem, hogy kiszálltam. Megkaptam az elismerést. Átírta a nevem. Ennél több nem is kell.
Reggel írt, hogy nem a név volt a baj, mert átírta és akkor is csak negyedjére tudta elutalni… Lehet. Én viszont csak felnéztem a bögrém mellől és annyit mondtam: köszönöm! : )
Nem egy előre eltervezett írás következik, de mivel mélyen megérintett érzelmileg a tegnapi nap, így muszáj kiadnom magamból.
Röviden az előzmény: amiben/akiben szűkebb értelemben és tudatosan dolgozom immáron öt éve, az én magam vagyok; tágabb értelemben pedig a család, a vérvonal – az energiák feltárása, a történtek megértése zajlik, mert innen indul minden.
Nem tudom ki ért egyet azzal, hogy több szinten vagyunk terheltek.
1. Egyrészt vannak előző életeink, ahonnan állítólag hozzuk a karmát – rühellem ezt a szót, de hívjuk így.
2. Aztán vannak mögöttünk generációk, akiknek a terheit cipeljük és örökletesen hatnak energetikai szinten is ránk: amit ők megtapasztaltak és vagy nem tudták vagy nem akarták kijavítani míg éltek, öröklődik.
3. És van a jelen életbéli sorsod, amit most, itt, ebben a testben élsz és cseszel el. És a legritkább esetben javítjuk ki ezt is, tehát visszük tovább minden megélt élettel – lásd 1. pont, és adjuk tovább – lásd 2. pont.
HHH – halmozottan hátrányos helyzet.
+1 Erre még hozzájön egyesek azon meggyőződése, hogy semmi sem véletlen, minden meg van írva előre és az élet, amit élünk, az determinált, vagyis nincs szabad akaratunk, mert amikor úgy tűnik választhatunk két dolog között, akkor az is csak illúzió. A rendszer bár látszólag felajánl nekünk két alternatívát, pontosan tudja, melyiket „választjuk”.
Ebbe ennél mélyebben nem időznék most el, csak gondoltam megosztom. Mert foglalkoztat a hogyan? tudom megtörni ezt a rengeteg félrement energiát és a másik oldala is, az amúgy meg minek?, ha a minden csak program.
Ellenben nagy küzdő vagyok, úgyhogy ha életem alkonyán sem fogom tudni azt mondani, hogy rájöttem valami fontosra a létezéssel meg a működéssel kapcsolatban, hát legalább megpróbáltam és a legnagyobb elégedettséggel hagyom itt ezt a gúnyát meg a földi létet.
Visszakanyarodva. Szoktam mondani, hogy ha valaki nem változtat az életén, pedig saját bevallása szerint is rosszul érzi magát és állandóan panaszkodik, hogy minden szar – nos, akkor még nem fáj eléggé.
Nekem fájt. 2020. novemberében olyan nyomás volt bennem -a fejemben, a lelkemben, a szívemben-, ami eljutott az elviselhetetlen szintig. Nem tudtam megfogalmazni, mi a baj. Illetve de: MINDEN. Ott álltam a tetőtéri albérletünk ablakában, néztem a kerítés mögötti sövényt (ne kérdezd miért pont azt) és folyamatosan kerestem egy, egyetlen egy kapaszkodót, hogy merre induljak. Végül kaptam segítséget egy házaspár két személyében: velük négy évig kapargattuk a felszínt. Azt hittük, hogy minden kő alá benéztünk, minden szőnyeget felhajtottunk, minden szekrényajtót kinyitottunk. Valószínű ez így is volt – akkor így éreztem. Hogy eljutottunk a falig.
Aztán jött bennem egy törés tavaly és úgy döntöttem, hogy egyedül, két lábon járó emberi segítség nélkül folytatom tovább az utam.
A döntés megszületése után az én Isteneim az Ősanyáim lettek. Ők a Vallásom, a Templomom, a Szentélyem, az Oltárom, mert bármikor segítséget kérek Tőlük, Ők érezhetően mellettem és velem vannak, és mindezt elvárások nélkül teszik: csendben, szeretettel, áldással, én pedig a védelmük alatt állok.
Senki sem érthet meg engem jobban Náluk, hiszen vér vagyok a vérükből, hordozom magamban a lényük egy darabját. A lényük nem feltétlen gyógyult darabját – egyelőre.
Ezért mélyebb családfakutatásba kezdtem és összeírtam az összes női ősömet, akit találtam. Én vagyok az egyes szinten, jelenleg a tízes szintig látom az anyai nagymamám vonalát visszamenőleg. Összesen 45 Ősanyám van, a gyermekeket nem számoltam, tehát közvetlen Ősökről beszélek csak. Elővettem egy spirálfüzetet és felírtam a neveiket, szüleik nevét, férjük nevét és a házasságkötés helyét, időpontját. Majd elkezdtem leírni gyermekeik nevét, hogy hol születtek, mikor és ha látható, haláluk időpontját és okát…
Azt már régóta tudom, hogy iszonyú traumák, tragédiák, fájdalom és bánat van a családfámon. Ez nem csoda. Az 1700-as, de az 1800-as évekre sem lehet masnit kötni. De még az 1900-as évek jó része is ilyen. Szent meggyőződésem, hogy a mai kor női emiatt IS szenvednek. Azon bántalmazások és fel nem dolgozott gyász miatt, amit Ősanyáink elszenvedtek és ezek elkísérték Őket a sírig. De hogy ennyi pici lélek hagyta el a földi síkot a vérvonalamban, azt nem sejtettem.
És akkor itt értünk el ahhoz a személyhez, akiért tegnap és ma is ég a mécses nálam: Simon Viktóriához.
Azt elöljáróban tudni kell, hogy az 1800-as években a csecsemőhaladóság 30-40% volt. Ez azt jelenti, hogy 1000 újszülöttből 300-400 halt meg akkoriban egyéves kora előtt. Ez már önmagában is eléggé szívszorító, de amikor a saját családfádon találkozol ezzel, az egyenesen megrendítő.
Akiről most megemlékezem, egy olyan Asszony, akiért életem végéig, minden Halottak Napján égni fog egy gyertya. Minden Ősöm megérdemli, mert mindenkinél volt veszteség, de Viktória élete különösen fájdalmas.
1834. október 1-jén született Mátranovákon első gyermekként, őt még hat testvére követte a feljegyzések szerint, de feltehetően többen voltak. Édesapja, Simon Illyés 71 évesen, Édesanyja, Pilinyi Erzsébet 82 évesen hunyt el. Mindkét szülőnél súlyos ödémát állapítottak meg a halál okaként – nem lehet tudni milyen eredetű volt. Lehet szív, tüdő, vese, vagy máj miatti folyadékfelhalmozódás. Akkoriban a diagnosztikai eszközök hogy úgy mondjam „hiányosak” voltak.
Viktória 1849. november 19-én, tehát 15 évesen ment férjhez Homokterenyén, az akkor 23 éves Répás Mihályhoz.
Most jön az a rész, ami mellett nem tudok és nem is akarok elmenni szó nélkül. A feljegyzésben az szerepel, hogy nincs minden gyermekük feltüntetve, szóval a 11 gyereken kívül még lehettek, mint ahogyan az ő, Viktória minden testvére sincs felsorolva.
Első hivatalosan bejegyzett gyermekét 19 évesen, 1853. augusztus 9-én szülte. Ő volt Répás Eszter, aki szeptember 23-án tért vissza az angyalok közé. 1,5 hónap, ennyit kapott. A halál oka: „Debilia” = testi gyengeség, erőtlenség, legyengülés miatti halál. Nem konkrét betegség, hanem egy orvosi kifejezés, amit akkor használtak, amikor a halál pontos okát nem tudták megállapítani.
1855. október 28. Megszületik Répás Eszter. Igen, elhunyt nővére nevét kapja. Akkoriban ez nem jelentett rosszat, sőt. Egyfajta emlékezés és „lélek folytatás” volt. Így próbálták tovább vinni azt, amit a sors elvett tőlük. Nem babona, nem kegyeletsértés – ez akkoriban egy mély, emberi gesztus volt.
Eszter volt az üknagymamám anyósa, tehát ő is a 45 Ősanyám egyike. Sajnos többet nem tudok róla.
1858. október 24. Megszületik Répás Julianna. Nincs bejegyzés arról, meddig élt. Valószínű ő a második gyermek, aki elérte a felnőttkort.
1861. április 2. Megszületik Répás Mihály és Répás Pál. Ikerfiúk. Mihály másnap meghal. Pál pedig hétnaposan.
1863. augusztus 15. Megszületik Répás Mihály és Répás István. Újabb ikerfiúk. Mihály lelke kétnaposan búcsúzott a földi léttől. István öthónaposan, 1864. január 19-én hunyt el.
1865. szeptember 6. Megszületik Répás Sándor. Tízhónaposan, 1866. július 9-én elhunyt.
1867. július 12. Világra jön Répás József. Ő még aznap visszatér a Mennybe.
1869. augusztus 14. Megérkezik Répás Erzsébet. Pontos dátum nem ismert, olyan ötévesen, 1875 előtt ő is visszatér Angyalnak.
1875. november 14. Megszületik Répás Erzsébet. Eszter és Julianna mellett ő a harmadik lány, aki feltehetően túlélte a gyermekkort. Halálának időpontja nem ismert.
Itt meg kellett állnom, mert a sírás erősen környékezett. Nem veszem át senki fájdalmát, Viktóriáét sem. De érzem. Én „csak” azt tudom, milyen két magzatot elveszíteni. Azt nem, milyen nyolc megszületett gyermeket.
És 11 gyermekből nyolcat elveszíteni – erre nincsenek szavak.
El sem tudom képzelni, mekkora erő kellett ennek az Asszonynak az életben maradáshoz. Eleve 15 évesen már férje volt, bár még ő is gyermeknek számított. Nem lehet tudni, Eszter születése előtt esetleg volt-e megszakadt terhessége, valószínűleg volt.
Az összes kisfiát elveszítette, két ikerpár és még két fiú – mégis mi történt itt? Milyen törés keletkezett és hol, amiért ez történt? Mert az Ő történetét egyszerűen nem tudom megmagyarázni az orvostudomány fejletlenségével meg a higiénia hiányával vagy a betegségekkel.
1853-tól 1875-ig szült. 22 éven keresztül csak állapotos volt és szült és elveszített majdnem mindenkit, akit a világra hozott.
Utolsó gyermekét 41 évesen hozta a világra. 41 évesen. Itt van egy nő, aki a fél életét azzal töltötte, hogy életeket adott majd elveszítette őket. A gyászt megélni nem volt idő, mert újra várandós lett, újra reménykedett, majd újra elveszítette, aki(ke)t a szíve alatt hordott. Nyolc év alatt zsinórban hét gyermek – hat fiútól és egy kislánytól kellett búcsút vennie. Ekkora gyászhoz egy élet is kevés.
1905. április 8-án, 71 évesen hunyta le szemeit örökre. És ha még nem fájna a eléggé a szívem, a halál oka: végkimerülés.
Itt már elsírtam magam. Végkimerülés. Végleg elfáradt a létezésben. Csak azt remélem, valaki ott volt mellette, és fogta a kezét. Hogy nem kellett egyedül meghalnia. Hogy valaki biztosította a szeretetéről és megköszönte neki, hogy megszületett.
Megrendültem. Ezért most… Üzenni szeretnék Neked, Drága Viktória. Nem tudom hol vagy most – remélem együtt a gyermekeiddel a Mennyben. Azt sem tudom, hallasz-e engem, de bízom benne, hogy igen. Tudd, hogy szívem legmélyebb szeretetével emlékezem Rád életem végéig.
Látlak, hallak, érezlek.
Végtelenül büszke vagyok Rád – és arra is, hogy a leszármazottad vagyok. Hatalmas erőt adsz nekem, és ezt hálásan köszönöm. Örökre a szívembe kerültél.
Nem teszek ki képet róla, ha rákeresel, láthatod, tele van a fb vele.
Annyira dühös voltam, hogy konkrétan sírni tudtam volna. De főleg mélységes szomorúságot éreztem.
Ugyanis ez nem csak egy Művész „munkája” volt, hanem a szíve, a lelke, a lénye… Felnőttek, gyerekek álltak tátott szájjal a kis csoda előtt, mert az ott egy tündérvilág volt… Ami most aljas, gonosz, semmirekellő véglények miatt elpusztult.
Én komolyan nem értem már ezt a világot. Bántani, alázni, pusztítani… ide nem kell a szép. Úgyis eltapossák.
-De többen vannak, akik megbecsülték, akiknek tetszett… – mondhatod. Lehet. Csakhogy ez nem futószalagon készült. Hanem szeretetből, álmokból, jóságból és önzetlenségből.
És ezek nem végtelen dolgok. Egyszer elfogynak. Ki lehet őket irtani.
De a gonoszság… na az sosem fogy el. És gyógyíthatatlan.
Kb ennyit írtam a fb-ra egy posztban, de amióta ez megtörtént, felütötte a fejét egy másik, szerintem ugyancsak ártó attitűd: megjelentek a MEGMENTŐK. Csordákban. Vagyis azok az emberek, akiknek feltett szándékuk újjáépíteni Manófalvát. Nálam konkrétan kiverte a biztosítékot ez a mérhetetlenül önző viselkedés.
Ohh, hallom, ahogy most felszisszennek a Nagy Segítők, akik követelik vissza Manófalvát, mert az nekik örömet okozott. Észre sem veszik, de nem különbek attól, aki lerombolta. Utóbbi gonoszságból fakadt, előbbi meg önzésből.
Hadd kérdezzem meg, csak úgy halkan, hogy akik azt írták mennek és segítenek az Alkotónak visszaépíteni, azok mire gondoltak? -Gyere Tamás, hoztunk Neked gallyakat, rönköket, mohát, kavicsot meg leveleket, építsük újra! Ezt komolyan elhiszi valaki? Hogy ez kell most?
Tudod mi veszik el ilyenkor? A legfontosabb. Az Ember. Akinek ahogy írtam, benne volt a szíve, lelke, lénye ebben a kis varázsbirodalomban. Manófalva = Kánya Tamás – ezen nincs mit ragozni. Neki eddig sem kellett segítség, hogy kitegye a világ elé azt, ami belül ott van… vagy volt Neki. Most épp nyomást gyakorolnak rá, levelek meg üzenetek százaival bombázzák Őt, hogy abba ne hagyja.
De ez az Ember most gyászol. Ezt amúgy látja/érzi valaki? És tudod evő, ivó, alvó, kakáló, szexelő, szabadságon lévő ÉS GYÁSZOLÓ EMBERT NEM CSESZTETÜNK. Felfogja ezt valaki? Vagy olyan jól esik leírni, hogy SEGÍTÜNK!!!! NEM. Most nincs rá szükség. Lehet csak én látom így, de vállalom.
Hagyjátok már békén Őt. Engedjétek meg Neki, hogy most fájjon a lelke, mert az sérült meg. Reménykedjünk benne, hogy begyógyul és hogy láthatjuk még a fizikai világban megnyilvánulni ezt a szépséget.
De tudd, hogy meddig tartasz te és hol kezdődik a másik ember.
A legnagyobb önkéntelenül vállalt áldozati szerep: beleszületni egy olyan családba, ahol nincs fény. Beszűkült, generációról generációra sebeket hurcoló, titkokat, erőszakot, fájdalmat dédelgető, traumatizált, kérges szívű, torz lelkű emberek közé. Saját példa, szóval nem fogom csipkés terítőre tálalni a szavaimat.
Önkéntelenül vállalt. Paradox, nem? A vállalt, az nem önkéntelen. Az önkéntelen meg nem vállalt. Feltételez egy magasabb rendű intelligenciát. Amiről még nem tudom eldönteni, hogy értem, vagy ellenem dolgozott. Na de hogy mégis ki küldte őt oda? Ki tudja. De a csoda megszületett. A Fény. Egy tündérfény, akit a szivárvány ölelt körbe és a Nap csókolgatta ártatlan szépségét. Akire ezeknek az embereknek szüksége lett volna. Mindennél jobban. Hogy a Teremtő hogyan engedhette ezt… vagy esetleg ő gondolta, hogy ott a helye? Ki tudja. Tudod: önkéntelenül vállalt…
Ez a kis csoda maga volt a kedvesség, a vidámság; szerethető, gyógyító angyal. Minden túlzás nélkül. Énekelt, táncolt, szavalt, kíváncsi volt, cserfes, értelmes, okos; de a legfontosabb: az önzést hírből sem ismerte. A szülői házba melegséget varázsolt, körbevette kis lényével, mint egy várat a várfal. Védelmet vont köré, amibe, mint egy játékbabába a vatelint, úgy tömte, teremtette bele az örömöt, a nevetést és a gyógyulást annak, aki e falak között élt. Még a rokonok, ismerősök is szerették ölbe venni őt, megsimogatni kis arcát, felemelni, megölelgetni. Mert ő maga volt a szeretet.
De hiába volt ilyen. Nem kellett. Senkinek. Egyedül csak a nagyapja érezte meg benne a csodát. Mert ő már látta a Poklot. És aki csak egyszer is látja a Poklot, az biztosan felismeri a Mennyországot.
Amikor a kislány öt évesen, nagyapja térdén ülve nézte őt, és azt, ahogy súlyos könnyek között kiszakad belőle a háború soha ki nem mondott borzalma, nem értett semmit. Csak érzett. Érezte, hogy baj van. Baj, ami nem szűnik és ami nem múlik el sosem, tán még a halállal sem… Ő, ez a kicsi lány, már akkor képes volt arra, hogy befogadja ezt az elképzelhetetlenül hatalmas terhet. Csak letenni nem tudta sokáig ezt a borzalmas férfisebet. Nagyapjának szüksége volt valakire, aki legalább egy részét átveszi ennek a fájdalomnak. Mert már nem tudta bent tartani. A kislány kulcsa pedig nyitotta ezt az ajtót. De ezzel egy időben az ‘áldozat’ címke is felkerült rá. Láthatatlan tintával ugyan, ám a későbbiekben mások számára nagyon is láthatóvá vált. És bár nagyapja biztosan nem akarta, hogy az unokája bántalmazók céltáblája legyen, erre már nem volt hatással többé.
Tudod, ezeknek az embereknek, amit a társadalom családnak hív, vigyázniuk kellett volna erre a kicsi lányra. Óvni, tanulni tőle és csak azt elvenni, amit ő adott nekik szíve legmélyebb szeretetével. Ők azonban nem azt látták benne, aki ő valójában volt. Bájával, szép lelkével nem a sebeiket gyógyították. Azt adták vissza neki, ami bennük volt. Aki pedig magát nem szereti, mást sem tud. És tudták azt is, hogy ő más. Már a fogantatásakor tudták. És féltek tőle. Rettegtek. Ezért kényszerítették, hogy más legyen. A ragyogása nem gyógyír volt, hanem teher. Vakító fényesség, ami zavarta látásukat. Minden elképzelhető módon próbálták őt mássá tenni, minden eszközzel erőszakot tenni a kis lényén. Kívül-belül. Bántani, leértékelni, semmibe venni, megalázni, magára hagyni. A kislányból fiút csinálni, mert a lány számukra nem volt érték.
Szárnyakkal születtem. Mint a legtöbb gyermek. De a torz lelkeknek ez támadás. Ezért bántották. Még most is ezt teszik vele.
Vagyis csak tették. Mostanáig. Mert én, most, visszamentem érte.
Ma ismertem fel, hogy akit a szülői házban hagytam, az a gyönyörű szőke kislány… akit ott felejtettem… az a lényem azon része, aki nem volt velem eddig. Ott hagytam nekik, holott tudtam, hogy nem fognak jól bánni vele. Azt hittem ha ott hagyom, egyszer meglátják, hogy milyen szép. Hogy nem csak használni akarják majd, hanem értékelni. Tévedtem. Mert ezek az emberek gyűlölték őt. Ugyanis a megszokott, kényelmes pokolból ajtót nyitott egy szebb világra. És ezt sosem bocsátották meg neki. Kudarcként élték meg azt, hogy képtelenek voltak átlépni a küszöbön, pedig az ajtó nyitva volt. Ő volt az ajtó. De a kudarc fáj, kevesebbnek érzed magad tőle. Magas volt az a léc. Akkor is, ha sosem próbálták meg átugrani. Mindezekért a hibás pedig te vagy. A kishitűségükért, a lustaságukért. Pedig volt választásuk. Mert érezték a melegséget. Bár ezt tán a halál terhe mellett sem ismernék be. Kényelmesebb azt mondani, hogy te vagy a sok. Pedig ők a kevesebbek.
Szóval visszamentem érte. Beléptem a kapun és ő csak állt ott az udvaron, kisírt szemekkel… nem tudott a házban maradni a közönyüktől és amúgy is mindig láb alatt volt… így hát kiállt inkább az esőbe, a hóba, fagyos szélbe, sárba… mert akinek a legjobban kellett volna szeretnie, az is elhagyta. És az én voltam.
Visszamentem érte. Érte, aki sosem kellett senkinek igazán. Aki mellett azok az idegenek, akiket a társadalom összefoglaló néven CSALÁD-nak hív, kicsinek érezték magukat és ez nem volt bocsánatos bűn.
Ahogy meglátott, elkerekedett szemmel nézett rám. Piszkos kis arca felderült, szeméből egy felnőtt fájdalma sütött, de harag nem. -Hát eljöttél értem… – mondta, nem is kérdezte. -Igen. És sosem hagylak el többé. – válaszoltam. Majd felvettem őt, és ahogy a kislányomat öleltem mindig magamhoz képzeletben, úgy sétáltam ki vele onnan, arról az udvarról, vissza sem nézve. Örökre elhagytuk azt a helyet, ahol a szeretet nemhogy nem növekedett erős fává, de még csak ki sem csírázott.
A jelenet a lelki szemeim előtt történt, pár másodperc alatt. De amikor kiszakadt belőlem a zokogás, tudtam: a fátyol elvékonyodott és összeért két idősík: a lélekrészek újra együtt vannak bennem. A gyermek és a felnőtt. Mert helyet csináltam magamban neki.
Sokáig tartott. Nagyon sajnálom. Nem tudom hogyan vigasztaljam meg. És azt sem tudom, képes leszek-e valaha úgy szeretni, ahogy megérdemli. De megpróbálom. Azt hiszem ez a kulcs. A szeretetem.
Amikor valaki nem bírja elviselni, hogy te gyógyulsz, az nem rólad szól, hanem arról, hogy ő még nem kezdte el.
Három hete volt a névnapom.
Kaptam sok kedvességet a csajoktól az irodában: virágot, csokit, kávét, bögrét… és Pringles chipset a főnökömtől.
Fotó: saját
Utóbbit nem nagyon értettem miért, mert nem igazán vagyok chips-es. Aztán jött a magyarázat:
„Emlékeztem rá, hogy vettél ilyet, amikor még szeretted magad.”
Akkor ott egy pillanatra lefagytam. Nyolc éve dolgozom ennek az embernek és amikor én utoljára vettem egy ilyet magamnak, az 2018-ban volt. Egyszer. Azóta egyrészt sok idő telt el, másrészt olyan változások történtek bennem, amiknek az ilyen szintű semmibe vétele már sértő. Lenne. Ha magamra venném. De már nem fogom. Ő még ott tart, annál az embernél, aki már régen nem vagyok. Nem ez a baj. Hanem az, hogy még most is próbálna oda visszataposni. Abba a szerepbe. Csakhogy ő jobban érezze magát. A baj az -nem nekem, neki-, hogy abba a formába én már rég nem férek bele. Ő „szerette” azt a nyomorult, függésben lévő, rommá csalt, nincstelen, szánalmas lényt, aki akkor voltam. Szóval sok minden futott át az agyamon, de mivel a névváltoztatásom óta képtelen elfogadni engem, valamint a négy évvel ezelőtti „felmondásom”-at sem emésztette meg, nem csodálkoztam ezen a bunkó beszóláson sem. De ez pár másodperc volt csak. Aztán elmosolyodtam. Mert eszembe jutott az utam, az elmúlt öt évem, és hogy mit is jelent igazán az önszeretet.
Amikor nem hagyod, hogy a fájdalom elpusztítson.
Amikor új nevet, új életet adsz magadnak.
Amikor szembenézel a legnehezebb örökséggel, és gyógyítod azt is, amit nem te rontottál el.
És amikor csendben, felhajtás nélkül építed újra önmagad.
Tehát minden olyan dolog az életemben, amiről neki még idős korára sincs semmiféle fogalma, mert sosem azt tette, amit szeretett vagy kellett volna és ettől bevallottan szenved. Nem én fájok neki, hanem a saját gyávasága.
Elbaszta. Tudja is. Mert néha-néha -évente egyszer- megengedi magának, hogy ezt lássa és érezze is. Kiengedi. Pár percre. Két könny jelenik meg a szemeiben, amik szinte azonnal el is tűnnek. Mert ilyenkor hirtelen visszazárja magát az önsajnálat puha bársonyába és dédelgeti, mint a kagyló a gyöngyöt. Mert könnyebb irigynek lenni. Mert könnyebb szenvedni. És mert nem bírja elviselni azt, hogy másképp is lehetett volna – de nem tett érte semmit. Soha.
Nem hibáztam azzal, hogy akkor ott keserűséget éreztem. Öt éve járom az önismereti utamat. Minden tükörbe belenéztem, minden szekrényt kinyitottam, szőnyeg nem maradt feltekerés nélkül… Könnyeztem, bőgtem, üvöltöttem – fájdalomtól, tehetetlenségtől, igazságtalanságtól és dühtől. Megfejlődtem, kiengedtem, átértékeltem, visszaépítettem. Öt éve non-stop megy a felhőgyártógép, mert megfogadtam: én másként fogom folytatni az életemet, más tollal írom, nem hogy új fejezetet: új könyvet írok – új néven.
Eddig azt akartam, hogy mások is lássák, másoknak is legyen példa: működik, sikerül, ha magaddal foglalkozol. Fáj persze. Szétzuhansz, sokszor. De ha elkezded, már biztosan erős vagy annyira, hogy sikerül vissza- és újra- vagy -először életedben- felépíteni magad.
Ismered Japánban a Kintsugi-t? Amikor törött kerámiákat állítanak helyre ragasztóval és aranyporral. Művészet. Az arany visszaadja a sérülések méltóságát. Ha nem is a törés előtti egészet kapod vissza, mégiscsak egy használható, működ(tethet)ő dolgot. Ha egy értékes tárgy eltörik, az javítható. Nos, valami ilyesmi történik a lelkeddel is, amikor dolgozol magadon. És az aranyport itt önszeretetnek hívják.
Fotó: Pinterest
Amikor elkezdtem tudatosan változtatni, egy ideig azt gondoltam, hogy segíthetek másoknak. De aztán rájöttem, hogy a változásom nem arra való -legalábbis egyelőre-, hogy példát mutassak vele. Illetve nem való mindenkinek. Mert jó pár embernek tartottam tükröt ezzel önkéntelenül is, és ez számukra a tapasztalataim alapján elviselhetetlen lett. Pedig az csak nagyon a kezdet volt még.
Már maga a névcsere is kiborított ismerősöket – megkaptam, hogy tiszteletlen vagyok a családommal, nem értették, miért nem volt jó a régi, és fogalmuk sincs a mai napig sem, mi miért történt nálam. De amikor megszületett az új nevem a lelkemben, én már akkor tudtam és vállaltam is: véghez fogom vinni, ha az egész világ ellenem fordul, akkor is. Ha ember nem marad mellettem, akkor is. Mert ez végre ÉN vagyok. És bár a családi névről lemondtam, a vérvonalamról nem; őseim nevét vettem fel.
Tudod vannak emberek, akiknek hiába mondanád el a történetedet; nem érdekli őket, nem fogják fel, és/vagy nem is akarják érteni azt. Ezáltal átérezni már végképp nem tudják, mert nem tartanak ott – az már egy másik szint. De azért felteszik a kérdést: MIÉRT? Miért változtattál nevet?!
Ahhoz, hogy ne akard egy másik ember cipőjét hordani, meg az utat, amit bejárt vele azért, hogy jobban érezze magát ebben a kreténcirkuszban: nyitott SZÍV és LÉLEK kell.
Szóval elkezded mesélni, mert nem egy ‘egymondatos’ sztori… Hallja, amit mondasz, mert fejben megjelenik neki, amit épp mesélsz… csak nem érzi. Elkezdtem pár embernek elmondani anno a MIÉRT?! c. kérdésre a történetemet, de ugyanaz történt minden alkalommal: két-három mondat után már azon gondolkodott, mit kell venni a LIDL-ben meg kitette-e a szelektív szemetest, mert ma viszik. Totál teljes érdektelenség. Ez sütött a szemeikből. Úgyhogy feladtam a magyarázkodást, mert bár ezek az emberek valahol ezt elvárják, ettől függetlenül nem érdekli őket. Tényleg nem. Amikor azt válaszoltam, hogy: CSAK, akkor meg azért sértődtek meg. Érted. Vagy leszarja vagy megsértődik. Van sapka, nincs sapka.
Úgyhogy amikor jön a MIÉRT?, akkor első körben szelektálok, ki áll velem szemben, majd visszakérdezek, bár tudom a választ: -Van pár órád erről beszélgetni? -Ja, nincs.
Tökéletesen kiszűrhető. Ennek a megértéséhez az út rajtam keresztül vezet. A kulcs nálam van és nem, nem nyitom ki bárkinek ezt a kaput. Nem teszek már időt és energiát fölösleges dolgokba.
De ha valamilyen csoda folytán megtörténik az, hogy visszakérdezel, és ő bólint, hogy igen, érdekli, akkor viszont megnyílik egy út a szabadság felé – már amennyire ebben a világban létezik szabadság. Mert ha igen, akkor én ezt kimaxolom, és ez olyan biztos, mint az, hogy Józsi bácsi hazamegy a kocsmából ebédelni vasárnap délben, már ha Mari néni nem haragszik rá annyira a kocsma miatt, hogy megcsinálta a húslevest cérnametélttel meg a kirántott húst rizsával… 😀
Szóval felvállalni az utadat és beszélni róla: szabadság. Ha meg olyan ember áll/ül veled szemben, akit ez valóban érdekel, hát Barátom, azt nagyon becsüld meg, mert ÉRTÉKES. Légy hálás érte. Ritka kincs. Ott már én is kíváncsi vagyok, ki ez az ember, aki értően figyel, belenéz a szemembe, megérti és átérzi amit mondok. Válaszol. Kérdez. És akkor már én is szeretném tudni az ő történetét.
De azt soha ne hidd, hogy az a kérdező -akinek nincs egy órája sem rád- a te vérrel, verítékkel és könnyekkel elért jobb közérzeted miatti irigységből kiemelkedve felfogja: munka nélkül nem jönnek az eredmények.
És akkor elérkeztem ahhoz a részhez, ami nekem jó ideje teljesen világos: a párkapcsolatok tragédiája következik pár mondatban. Évtizedek óta mutogatnak a férfiak nőkre, a nők meg a férfiakra, hogy ki miatt nem működnek a párkapcsolatok. Tele vagyunk olyan emberekkel, akiknek több száz lájk van a profilképükön meg több ezer ismerősük, de ha megkérdezed tőlük, hogy és amúgy van legalább egy olyan ember, aki leül veled 1-2 órát beszélgetni mélységekről, lelki dolgokról, félelemről, halálról, szexualitásról, önképről, fejlődésről, perverz gondolatokról, bűnről és mindezt nyitottan, nem ítélkezve… De végülis, azt mond, amit akar.
Nekem nincs ilyen ismerősöm. Mert az őszinte, mély kapcsolódásokat valami vírus megfertőzte és nagyjából ki is haltak. Mondjuk nem adom fel, túlélőket keresek, de ez most nem fontos. Ahhoz nekem is rendben kell lennem belül, hogy ez a minőség megérkezzen hozzám.
Amikor két sérült ember összeáll, mint a lovak kánikulában, majd János vitéz hosszúságú elvárás-listával a kezükben csodálkoznak egymásra kihűlt retinával, hogy HÁT EZ NEM MŰKÖDIK KÖZTÜNK! Meg: Nem teszel engem boldoggá! -miközben ők maguk sem tudják, mitől lennének boldogok… Akkor én visszamegyek a kályhához. Ki vagy te? – mielőtt mást kezdesz el analizálni, miért és hol romlott el, erre a kérdésre érdemes lenne megtalálni a válaszokat magadban, belül. Ezt nem írja sem a Blikk, sem a Bors, de a Facebook, vagy az Isaura tv is ritkán mondja meg helyetted…
Általános kórkép: két beteg, frusztrált, sérült, generációs és kapcsolati szutyokkal belepett lélek akar egészségessé válni úgy, hogy mindketten a másiktól várják a gyógyulást meg a boldogságot. Miért nem működnek a párkapcsolatok? Hát ezért. Mert semmiből sem tanulunk. Mindig a másik a hibás, én ilyen vagyok, ezt kell elfogadni, nem fogok már megváltozni, meg a többi szarság. Mikor jön hozzád egy méltó Társ? Majd amikor te is méltó leszel ahhoz, aki valójában vagy. Mert kisegíted a magad pöcéből, amit eddigi életeid, a mostani illetve az előző generációid rád pakoltak.
Majd amikor ápolod a lelkét, szereted a testét és vigyázol az elméjére annak, aki vagy.Akkor.
Amíg nem tudod, ki vagy, addig a kapcsolataid tanítani jönnek. Amikor már tudod, akkor gyógyítani.
Szóval visszatérve: nekem egy olyan ember ne mondja meg, merre menjek, aki sosem indult el sehová. Önmaga felé főleg nem.
Konklúzió: most már nem a Pringles az önszeretetem szimbóluma.
Hanem én magam.
Margóra: amikor végre „felmondok”, visszaviszem a kulcsot, a laptopot, meg ami még nálam van home office-ban, akkor veszek neki egy Pringles-t. Az lesz ráírva: szeresd magad te is.
Látom ezeket a: ha nem keres, nem is vagy fontos neki és társai c. számomra érthetetlen, bölcsesség papírba csomagolt tömény lelki terror mondatokat megosztva a közösségi médiában…
Ezek leginkább arra jók, hogy valamilyen szinten áldozatot csináljunk magunkból, sajnálkozzunk és belecsússzunk ebbe az ugyan nagyon finom, puha bársonnyal bevont bolyhos angóra szőr érzésbe, de nekünk amúgy ez nagyon nem jó. És másnak sem az.
Szerintem ilyenkor értékeljük le magunkat úgy igazán, rendesen, akár padlódeszkáig, porig.
Ennek a másik oldala pedig a megsértődés, ami meg ugyanaz, csak pepitában. Mert itt meg megjelenik a KIEZTE?!, meg a miazhogyÉNnemérdeklem?!, c. drámatagozatos elemekkel tarkított road show, aminek ugyanígy se eleje, se vége.
Sem a sajnálat, sem a sértődés nem tartozik a pozitív érzelmek közé. Mindegy, hogyan van jelen vagy mennyire. Szóval nem lehet jó. Ami meg nem jó, azt nem szeretjük sem érezni, sem éreztetni, gondolom. Ez cinikusra sikerült.
Ha osztottál meg ilyet, egy új perspektívát szeretnék mutatni, nem bántani. Megértést és nem szégyent. Nem baj, hogy megosztottad, csak adnék mellé háttér információkat, ami érdekes lehet. Hogy soha többet eszedbe se jusson ilyet kirakni.
Én is éreztem ezeket sokszor oda-vissza. Sőt még mindig érzem néha, de ahogy feljön, azonnal foglalkozom is vele. Nem egy felemelő érzés. Szúr, nyom, piszkál, keserű. Az viszont örömmel tölt el, hogy képes vagyok felismerni és helyre tenni magamban.
A középút szerintem az lenne, ha próbálnánk értékesnek tartani magunkat annyira, hogy a másik viselkedése, esetleges ignorálása sem billent ki semelyik oldalra minket és megengednénk neki a távolságot meg az időt, azt, ami a másiknak épp komfortos. Hogy nem függünk attól, hogy a másik mennyire van közel.
Jogosnak lehet érezni meg igaznak is az önsajnálatot meg a sértődést. Csak az a baj velük, hogy nemhogy előre nem visznek, inkább hátra.
Ezekkel a mondatokkal (ha nem keres, nem szeret és társai) nagyon durva lelkiismeret furdalást is lehet okozni azoknak, akik még nem dolgoztak magukon vagy nem is tudják, hogy szükséges lenne. És azért az látható, hogy sok ilyen ember van még. Ha valakit bántalmaztak már csenddel veréssel, elfordulással, szeretet megvonással, azoknak ez azonnali tőrdöfés lehet. És akkor bekapcsol a megfelelési kényszer.
Számomra egy ember szeretetének nem az a mércéje, hányszor keres, hányszor ír, egyáltalán foglalkozik-e velem kézzelfogható, látható módon. Ha nem beszélünk is érzem, ha szeretettel gondol rám valaki
De miért nem keres?
-Azért nem keres, mert nem ér rá.
-Azért nem keres, mert nem tart ott, hogy kapcsolódjon.
-Azért nem keres, mert nem tudja, hogyan is kellene.
-Azért nem keres, mert fél. Tőled, saját magától, mindegy. Tart attól, amit megnyitsz benne. Hogy onnantól kezdve minden megváltozik és ezt jelen élethelyzetében nem tudja majd kezelni.
-Azért nem keres, mert túl sok mindent érez. Összezavartad. Időre van szüksége.
-Azért nem keres, mert túl sok vagy neki. Vagy túl kevés.
-Azért nem keres, mert amúgy nem érdekled. És ez nem bűn. A kapcsolódás feltételez egyfajta kölcsönösséget, ami ha nincs, akkor nem is beszélhetünk róla.
-Azért nem keres, mert képes megítélni, milyen állapotban van éppen és ezt nem szeretné Rád önteni.
-Azért nem keres, mert lejárt az időtök.
A teljesség igénye nélkül.
Lehet lépést tenni a másik felé. De fel kell készülni arra, hogy nemet mondhat. Ha ez a megengedés megvan, a csalódás keserű íze nem marja a torkodat. Elfogadod, hogy egyelőre vagy egyáltalán nem szeretne Tőled semmit és emiatt nem hiszed, hogy elromlottál odabent.
Miért akarsz olyan embereket az életedbe, akik csak azért vannak ott félig-meddig, mert Te ezt elvárod/akarod/szeretnéd?
Nem lenne jobb olyan emberekkel körülvenni magad, akik ugyanúgy az életedben szeretnek lenni, mint Te az övékében?
Ha a meg- és feldolgozatlan traumáikat napi szinten öntik a lábad elé, azt mikor fogod megunni?
Nem nekem kell megválaszolni a kérdéseket.
És még valami, ami kicsit más.
Két ember között nem csak fizikai kapcsolat lehet. Ennek hiányában is ott hintázhatsz a szívén és csücsülhetsz a gondolataiban.
Vannak olyanok, akiknek ha eszébe jutsz, mosolyognak. Melegséget éreznek belül. Miattad. Mert örülnek, hogy megszülettél és létezel. Erről sanszosan nem tudsz, de ha esetleg igen, akkor örülj neki, mert érték.
Van egy idézet, amit épp nem találok, de a lényege az, hogy az emberi kapcsolatokat úgy lehet a legjobban gyógyítani, ha a másik fél nincs jelen. Ilyenkor nincs kényszer ugyanis.
Mert távolról is lehet szeretni, sőt kapcsolódni is úgy, hogy nincs fizikai kontaktus, nincs beszélgetés, nem is találkoztok. Egyszerűen érzed a másikat. Ha gondolatban átöleled, ha megsimogatod – tudni fogja, hidd el. És ez sokszor nagyobb erőt ad mindennél.
Mélyebb, nehezebb téma, ne olvasd el, ha épp nem vagy jó passzban.
Apám 2023-ban hunyt el. Nem írtam róla, nem tettem ki fekete profilképet facebookra. Részemről nem baj, ha jelezzük, hogy elveszítettünk valakit; azt jelenti, hogy most a lelkünknek nyugalomra van szüksége. Mint egy tábla: ‘Kedves Ismerősök, adjatok teret nekem. Gyászolok.’ Ezt jelenti számomra. Amolyan virtuális fekete ruha.
Tényleg vannak olyan családok, ahol képtelenség kapcsolódni. Annyira sok már a felhalmozott, generációról generációra hurcolt rossz minta, a fájó sebek, a feldolgozatlan traumák, hogy a családtagok olyan messze vannak egymástól már a kezdetektől fogva, ami konkrétan lehetetlenné teszi, hogy egy egészséges légkör bármikor is létrejöjjön.
Valahol viszont ennek az energiának, ami sűrűsödik minden új születésnél, valakinél ki kell törnie. Mert már nem vihető, brutális súlya van, nem tolerálható, ezért egyszerűen kell valaki, aki „felvállalja”, hogy megtisztítja ezeket a vonalakat és nem hallgat tovább. Mindegy mi az ára. Mindegy milyen eszközökkel.
Úgy tűnik a családfám ezen részének a kijelölt fekete báránya én lettem. És ez nem baj, ezzel már megbékéltem. Sőt. Erővé vált bennem. Úgy döntöttem, hogy az én történetem másképp fog folytatódni. Szóval mostanra inkább vagyok a családfám szürke farkasa, ha így tetszik. Elegem lett az önsajnálatból.
De a lényeg.
Rájöttem, hogy mennyire fontos a közösség. Mindenben, de a veszteségben főleg. Annak idején volt tere a fájdalomnak. Emlékszem, hogy régen mennyi kéz tartotta egy gyászoló lelkét és még csak kérni sem kellett.
Ott volt a család, a rokonok, ismerősök, az utcabéli emberek – akik ha sütöttek egy tepsi süteményt, még melegen vittek belőle egy kistányéron szalvétával letakarva és nem sajnálatból. Ez egy üzenet volt, egy megerősítés, hogy: „Ha nem is látsz minket, mi itt vagyunk. És nem sürgetünk, nem ítélkezünk. Van idő.”
Ösztönösen tudták, mennyi az elég, hogy a gyászoló mit bír el éppen és nem azért, mert ez szupererő volt akkoriban, hanem mert odafigyeltek a másikra. Tapintattal. Ez nem holmi varázslat volt és nem is kényszer.
Ez Emberség volt. Ősi, hozott, kódolt tudás. Amit használtak.
Bár kétségtelenül voltak annak az első egy évnek stádiumai, szokásai, de ezek is azért kellettek, hogy mederben a tartsák az embert és védjék a teljes összeomlástól.
Ezek a segítők tartották a távolságot. A megfelelő távolságot. Nem okoskodtak, nem beszéltek az agyhoz, mert az ész ott megáll, ahol a szív rommá van törve. Felelősséget vállaltak a másikért, mert kimondatlanul is tudták: ma te, holnap lehet én.
Önzetlenség.
Körforgás.
Pontosan tudták azt is, hogy nem kell átvenni azt a terhet, ami nem a sajátjuk. A jelenlétünk volt a kapaszkodó vissza abba a világba, amitől a szerette halálával küzdő ember fényévekre került egy időre. Az volt az az ezüstfonál, ami segített visszatérni. És az masszívan jelen volt.
Volt egy posztom facebookon: apám 75 éves lett volna idén. Az erre kapott reakciók újra felidézték bennem, hogy ez a támogatás mennyire hiányzik és mennyire fontos. És nem magam miatt, mert én arról döntöttem, hogy szűk keretek közt dolgozom fel a veszteséggel együtt a gyerekkorom ezen részét is. De másoknak biztosan nagy szükség lenne erre a támogatásra.
És amikor ezt leírtam, akkor lett a farkas a totemállatom. Bölcs, tud falkában, de egyedül is létezni, a saját szabályai szerint. Nem megtagadtam a múltat, hanem új jelentést adtam neki a segítségével. Fogok még írni róla.
Nagyapám szerette járni az erdőt. Gombát szedni járt a Mátrába, de nem feltétlen a vargánya meg az őzlábgomba miatt ment, pedig azt is hozott a zöld hátizsákjában nem keveset. Szerintem Neki akkor az volt az „én idő”. Arra emlékszem -bár kicsi voltam-, hogy egyedül járt oda és most felnőtt fejjel ezt teljesen meg is értem.
Ő ott talált rá arra a végtelen nyugalomra, amire a háborúból visszatérve folyamatosan szüksége volt.
Semmit sem kellett mondania; csak hagyni, hogy ott, ahol a csend szinte sütötte a fülét, elengedje, amit már nem tudott tovább cipelni a lelke.
Sok minden ott maradt az erdőben.
De oda mindig le tudta tenni.
Van, ami sosem változik.
Az erdő nem azért hív, hogy elvessz benne – hanem hogy hazatalálj.
Maga Einstein -aki nem szakrális vezetőként vonult be a történelembe- mondta: „Minden energia.”
Tehát amikor hozzáérsz valakihez fizikai szinten, akkor az nem csak egy érintés, nem csak bőr a bőrön. Energiacsere. Információcsere. Azonnal érzed, tetszik-e a másik közelsége, vagy kiver tőle a hideg veríték. Én ezért sem szeretem, ha bárki hozzám ér. Nem vagyok villanykapcsoló, se közvagyon, hogy mindenki fogdosson.
És ez nem hidegség, hanem tudatosság.
Valamiért az emberek nem mernek szólni ezeknek a betolakodóknak, hogy lépj hátrébb, vagy hogy mostantól mellőzd ezt kérlek. Tudod ha a világ tele lenne szeretettel, csillámpóni pukival meg elfogadással, nem érdekelne. De nézz szét és fogalmazd meg, mit látsz az emberek arcán, járásán, testtartásán… aztán kérdezd meg magadtól, kell-e ez neked.
És akkor jöjjön, amiről valóban szó van.
Nem minden nyaklánc dísz.
Ez most azoknak szól, akik hordanak bármilyen ásványt, egyedi készítésű talizmánt vagy szakrális ékszert.
Velem sorozatosan megtörténik, hogy akár ismerősök, akár idegenek(!) meglátják rajtam és azonnal késztetést éreznek, hogy megérintsék, megfogdossák, hozzáérjenek.
Ezeket az ékszereket valamiért hordod – védelem, egyensúly, emlékek, kulcsok, kapuk; okkal vannak rajtad. Megnézni őket bármikor, bármeddig – de ne engedd, hogy összefogdossák. Bocsánatot kérek, de ne szarozzák össze.
A szakrális ékszerkészítők ezt nem szokták valamiért elmondani (nem bántás), ezért én most szólok.
